Vártalak
Ültem az árokparton,
s a hegyek mögé sóvárgó lélekkel
vártam rád.
Az első óra lassan telt el,
az út pora ölembe fészkelt.
Az éjszaka sötétbe burkolt,
hajnalra harmatcseppek fürösztöttek.
Másnap napsugarak simogatták
cserzetté bőröm,
s tudatomba beköltözött az első hangya.
Aztán teltek félszeg hetek,
majd fürge hónapok,
lábam mélybe gyökeret eresztett,
testem vadon magot termett,
karjaim az égbe szálltak,
s fejembe fészket rakott a madárdal.
Az évek így jártak,
egyre több virággal,
egyre több bogárral.
S mikor az érlelő nyár elhozott,
talpad finoman rajtam tapodott,
lombjaim arcodra mosolyt rajzoltak,
s árnyaim tarisznyádba loptad.
Belül én is elmosolyodtam,
lám, nem hiába virrasztottam,
s a közelgő ősz elé utadra
legszebb szirmaim hullajtottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése