Szeitz János

Hullnak a napok


Hullnak a napok a semmibe
Sem emlékbe se feledésbe.
Hullnak a napok a semmibe.
Ennyi volt hát: hétköznapok,
Feszülő, dülledt akarások,
Tűnő ünnepek, vasárnapok.
Magamba suttogott téli regék,
Messze tekintő nyári délutánok:
Egy kéve napsugárból font jövő.
Álom álmodó hangok füzére,
Halkan eggyé fonódó kánon
S körötte a világteremtő csend.
Ki mondja meg: miért nem tudjuk
Megőrizni magunkban magunk?