Erich Kästner

Apropos, magány!


Olykor magány lesz úr az emberen!
Kabátgallérját feltûri, hiába,
megáll s bámul egy bolt kirakatába:
Az a kalap benn szép, de szûk nekem...

A kávéházba is hiába ül,
hogy bámulja a mások nevetését,
s õ is mosolyra húzza szájaszélét.
S hiába ugrik fel és menekül.

Nyomában árnyéka mint idegen fut,
hogy el ne késsen, ugrál és lohol,
minden járókelõ belebotol.
S nem segít ha az ember sírni sem tud.

Hiába szaladsz haza s szedsz be brómot,
otthon is tenmagaddal vagy s a csönddel.
S a szégyen pírja is hiába önt el,
és függönyöd is hasztalan csapódott.

S az ember furcsa vágyba menekül:
kisded szeretne lenni, kisded újra!
Fészkelõdik és a szemét behunyja
és egyedül van, egyedül...