Ha jössz szivem...
Ha jössz, szívem, — a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.
Nézd, nem a domb, a kétely meredek —
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég — egünk — s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.
Hát arról jöjj — hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák...
— Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át
gyere. — Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányu ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat
benned. S alázuhantál. — Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán — immár nélküled —
forgat az özvegyült önkívület
madárijesztőként. — Lásd, az vagyok. —
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:
hadd szemelgessem — jó ízed — hívem.
— Ha mégegyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal — : rögeszmébe az eszelős —
meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután —
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom —
meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
— Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
... s én elhiszlek. — S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. — Szelidebb
sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése