Persze hogy fáj...
Persze hogy fáj a feslő rügynek
a virágfakasztó, ébredő tavasz,
mikor a dombok, völgyek újra zöldek,
amikor minden bimbó felhasad.
Persze hogy fáj a duzzadó rügyeknek,
s a bársonyszárnyú, apró leveleknek,
amik már a meleg napra vágynak:
nehéz egymástól elszakadni,
nehéz a féltést eltagadni -
a levélkék is remegnek!
Az esőcsepp is fél a gallyon;
míg gubbaszt, egyre teltebb, súlyosabb.
S úgy megsimul, csak nehogy lehulljon!
Megbújik a rügyfüzér alatt.
A szomjas föld meg egyre hívja, csalja!
Mintha még a fű is könyörögne?
Nehéz így várni, mindig csak habozni,
akarni, s mégis tétovázni,
valami titkos jelre várni -
ahelyett, hogy legörögne!
És bár a féltés égve lüktet
mikor a sok rügy sorra kifakad,
minden szorongást elfeledtet
ez az ujjongó, meghitt pillanat:
átszellemülten hullnak, záporoznak
a gallyakról a hűs, tiszta cseppek;
önfeledten, boldogan peregnek,
szikrázó fátyol-fellegekben
s apró, felfénylő kelyheikben
a teremtés titka reszket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése