Napsugárrögök a tenyéren
IV.
Amint elcsitult a remegés, halk szerelmes sóhaj
kelt útra az időn át, az ölelésen túli világba. Az őszi
avar elnyeli a hajnal lépteinek a zaját. A leylandi
ciprusok közt egy megriad őzgida, míg a távolban
kinyílt egy aranyeső. Ekkor így szóltunk: szeretlek.
Így szóltunk: nagyon szeretlek. Akár a széttört
tükör darabkái a napfényt, szívünk ugyanazt
a birtokló reményt villóztatja fel. Ezen a reggelen
a láthatatlan a nevünkön szólít, hív minket.
A lélek összegyűjti a szavakat, a szavak hermelin
palástok, a beszéd angyalai viselik. Van fülünk
hallani az égi kinyilatkoztatásokat, fülünk
a hallásra, arra, ami egyetlen, örök és igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése