Éjfél múlt...
Tétova lassan mozdul a fali óra nagymutatója.
Még öt perc, és véget ér a mai nap. Hogy aztán
átvegye helyét a másnap, egy újabb vasárnap.
De mit számít, milyen nap van, és jön éjfél után?
Csak lehull egy lap, egy szám, egy nap a naptár
oldalaiból. Az idő csupán arcomon szánt egyre
mélyebb barázdákat. Milyen szép is tud lenni
a tavaszi mezőt borító szarkaláb színes tengere!
És mennyire bánt, mikor reggel, tükörképemen
köszön szemem sarkából vissza. Hiúság lenne?
Ó, nem hiszem. Inkább csak az, ahogyan az idő
lassú folyását látom csak mindannyiszor benne.
Úgy mondják, egy idő után megszépül minden.
Ami fájt, eltompul, s a jótékony feledés takarja
emlékeink között, mint lábnyomunkat az avar,
mit az erdőben felejtettünk egy szép tavaszban.
Már vasárnap van. A vén falióra megmutatja,
az időt magán hogyan múlatja. Eltelt bizony
jó hat év, hogy az első versem sokakhoz elért.
És azóta mennyi bánat, öröm, szép, és iszony
folyt soraim között. Vajon lesz még időm elég,
hogy elmondjam teljesen mind, amit szeretnék?
(És lesz-e rá elég szó, és betűkből festett kép)
Mielőtt legfőbb művem után a pontot kitennék.
Elmondani, hogy csak a szeretet, és csupán az
lehet az egyetlen, ami bárkit igaz emberré tehet!
Éjfél múlt, az óra körbe fut, mint bennem a kérdés:
miért nem szeretitek egymást eléggé emberek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése