Az én rapszódiám
Üzenem, ki majdan kedvesem leszel,
ha kedvet kapsz velem jönni az éjszakába,
jól vigyázz, szemedet nézésem ne bántsa,
mert életemnek már új a ragyogása, -
hisz betöltesz majd, mint kedvét a szerelmes
és végiggördülsz rajtam mint a napsugár,
elhatalmasodsz, kiteljesedhetsz bennem,
mint mikor az éjen tompa fény üt át.
Elviszlek, megnézed hol csevegnek a lady-k,
miközben folyton Petrarcát idézik,
belépsz világomba, mi rejtett; nézd, ez itt -
olyan, ahogy én látom sokszor álmomban a
lélek - elmúlás utáni bolyongásait.
Látni fogod,mert megmutatom,
hogy a járda lapjait a vastag törzsű
hárs gyökerei, kedvükre miként emelgetik:
kilessük majd, így mi jut nekik,
a zord beton hogyan élteti és
táplálja dús hársfavirággá.
A szó oktat, a torony prédikál,
ének lesz a kígyósziszegésből, de
a palaszürke monotóniát
mindenki rég elunta már.
Ki vagyok én? Elmondom, mit szeretnék:
menni szótlanul, míg örök homokóra pereg,
lépni súlyosat, büszkét, nemeset,
kezedben gyufaszál lángja lobban,
és a vakító fehér fény marja a szemed.
Lompos boldogság simogat egyre
és mint a fiatal vizsla fut tovább -
csillagok ötvöződnek egybe
mikor utolérjük a kölyökkutyát...
Látod, nincs kezemben sem kés, sem csákány,
szavak súlya alatt roskadok mint nyári almafák,
hogy lehetne e sok szépség közt nem szeretnem
higgadt hangod, mely életemnek írja vázlatát...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése