Komáromi János

Fekszem
Az eső
épp csak elállt.
Még ott úsztak
a könnyű
kis légbuborékok
a csillogó tócsák felszínén.
Néha apró,
hallhatatlan pukkanásokkal
rezzentve a vizet.
A Nap is kisütött.
Sugarai táncolva
járták körül
a levelek hegyén
ülő vízcseppeket.
Én csendben feküdtem
a bokor alatt.
A sűrűn
egymásra boruló
levelek jól eltakartak,
az eső sem
férhetett hozzám.
Bár egy-egy kitartó,
kövér csepp,
végig gördülve az ágakon,
a levelek nyelén, szintről
szintre gurulva, nevetve
elérte testemet.
Arcomon folyt szét néhányuk
hűsen, csöndesen,
de nyugalmam
nem zavarták meg.
Már órák óta feküdtem ott
mozdulatlanul.
Nyitott szemem a lombokon
átszűrődő fénybe meredt.
Az élet minden jele
letörlődött már rólam.
Nyugodt mosolyom
torz vigyorrá változott,
szelíd mozdulatom
görccsé aszott.
Már nem éltem.
Köröttem énekelni
kezdtek a madarak.
Minden felélénkült
az eső után.
Mozdult az élet,
csak én feküdtem csendben tovább.