Mészáros Ferenc

 Elfáradt idő


Már nem nógatlak, ülök melletted
te vagy a hűség, a végtelen,
vonszoltalak, űztelek olykor,
s te nem mindig jöttél velem.

Már nem számollak, méricskéllek,
súlyod sincs, nem is volt soha
amit érzek, érzékeltem, csak
önzésem volt, az ostoba.

Ritmust kínáltál, ütemet akartam,
csendben tűrted a harcomat
daloltál néha önfeledten
s én nem hallottam a hangodat.

Most itt ülök, öledben pihenve,
fáradt vagy, mint az ősz, tudom,
hullajtjuk levelünket, némán
rozsdásodunk a lombokon.

Dalod is csak most ért utol,
ahol fakadt, visszavisz oda,
az utolsó hangig ölemben viszlek
és nem hagylak el már soha.