Zefy Zsanett: Titok

 Titok 


Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.

Mintha benne ringna
csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt
pihenős időben.

Így születik mennyből
világnak a dallam,
később lelkében szól,
már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől
minden pitymallathoz,
keserű gyermekkor
akkordokba sajdul.

A hang csendesül,
majd befelé fájul,
hasítása siklik
billentyűk soráról,
és átível rögtön,
hogy simítsa az égre
a csodát, hogy a mát is
végleg megigézze.
Azt, amit később
soha meg nem hallhat,
de siketen is él még
benne minden dallam,
s 'hogy szaporázza sorát
táncoló jegyeknek,
oda-vissza téved
sejtekből az ének.

Nem tudja - tán érzi -,
örök lesz e szépség,
holta után is
maradó dicsőség.

Még álmodik pár évet
fülének zenéről
emlékek idézte
újabb szerzeménynek,
kioldva szívéből
legsötétebb titkát,
a csendből szórja szét
harmóniák szirmát.