Lélekcsend
Már nem várlak.
Vártam álmatlan éjszakákon sírva
tőled rezgett körülöttem a lét.
Te nem törtél át az üvegharangon,
hogy lelkemnek társa s vigaszom légy.
Már nem hívlak.
Hangom elhalt, üres visszhang lett
mit elnyel a távol.
Csak én hallgatom szerelmes dalom,
amint hulláma verődik a közöny
hűvös faláról.
Már nem remélek.
Hitem elhagyott.
De rossz nem hinni többé,
s várni, hogy vágyam megölje az idő,
s a lemondás bölcsebbé tegyen,
ne fájón keserűvé.
Már nem kérlek.
Hogy rámtalálj nem súgom többé,
ha vakon és süketen mentél
mellettem utadon lépve.
Áldás a tapasztalás,
ürömmel telt poharam így teszem félre
és már nem félek,
hogy kísérőm csak árnyékom leszen,
ki velem jár amig a nap süt
és senki nem fogja kezem.
Eltűnik majd ha jön az éj,
miben kézenfogva jár
a halál és a születés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése