Csomós Marianna

Üvöltés

Már régen volt,

nagyon rég,

hogy sziklaszirten sirattam

semmibe hullt fakó perceket,

a magam mögé hajított

halott időt…

Akkor ott fájt,

nagyon fájt minden,

minden bennem megrekedt gondolat,

s görcsösen markolták torkomat

a soha ki nem mondhatott szavak.

Csak álltam ott a bércen,

ahol a magány belém karolva

nézett le a mélybe,

s életem romjai között fürkészett,

hogy szilánkjaiból rakjon össze,

újabb könny-fészket.

Fájt, akkor ott

nagyon fájt,

szinte szétfeszített

a csordultig meggyűlt bánat...

de nem akartam,

nem hagyhattam!

hogy széttiport lelkemre építsen

megint csak magának várat,

Hát felkiáltottam,

gyóntatómnak fogadva fel a fákat,

fájdalmam sikoltva, üvöltve

süvített a hegyek felett,

visszhangom tépte ketté

fejem fölött az eget,

s angyalok könnyeként hullott

vissza a földre,

az ártatlan megtisztult bánat.