Ezek vagyunk...
Fekete-fehér... színek nélküli kép:
ember ül a semmi közepén egy padon,
léte mozdulatlanságában,
körülötte fehér homok.
Meggörnyedve az idő terhétől,
az út magányától... egy ember... körülötte a mindent betöltő üresség.
Mert ide jutott, megalkotta magának a semmit...
Isten lehetett ilyen magányos mikor megpihent...
Ült egy padon a mindenség közepén.
A talpa alatt homokszemek; ameddig a szem ellát...
homok, nem kötődnek sem a földhöz,
sem egymáshoz... fáradtan felvesz egy marékkal.
Lassan folynak ki ujjai között... szétszóródnak.
Ő tudja jól, nem homok... emberek... külön-külön...
Ülnek egy padon a semmi közepén, kicsit meggörnyedve,
magányosságuk súlyos terhét cipelve...
Várva, hogy életükbe értelmet leljenek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése