Az érzés
Jött, jött, mint a hegy mögött
Mikor felkél a nap és a
haldokló földre hinti
az éltet adó sugarat…
…
A völgyben egy pacsirta szól,
Tarka lepke bontja szárnyait,
Széltől hajló fa sóhaja hallik,
Napfény óvja a bájait.
A rét vibrál, fényben izzik,
A nap már fenn magasba´ jár,
A tisztáson egy vadvirág
Kis bogárnak nektárt kínál.
Megtörni látszik már a fény
S tó tükrén egy kis sugár
Remegve félve érinti
Hullámok táncoló hadát.
Végtelenbe bukó korong
A szirttel még kacérkodik.
Egy pillantást vet a tájra
Majd csendesen alábukik.
S lám, amott ezüst fényével
Kimérten-lassan, délcegen,
Rejtelmes fényt hintve a tájra
A telihold is megjelent.
Millió csillag várja már,
Fényével mindegyik üzen,
Várnak árván, megszeppenve,
Hol késik már az égi jel.
A Hold még unottan ballag,
Be-benéz egy felhő mögé,
Egy csillagot is megérint,
S az reszketve sápad belé.
Nap és a Hold: mint boldog szerelmes
Az égi utat járja szüntelen,
Fényük sosem érinti egymást
Az Érzés mégis végtelen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése