Szétszaggatott szonettkoszorú
12.
Meg kéne állni megfordulni, ám az
se volna könnyű, hajt a lendület.
Már nem gondolkozom, és vagy süket
lettem, vagy talán arra nincs is válasz,
miért kell így is, halálra ítélve
fölkelni reggel, lefeküdni este,
dróton rángatni egyre csak azt lesve,
láncunk a gazda mily hosszúra mérte.
A léleknek nincs más út, mint a testé,
a lassú pusztulás mindenható,
s ha van lélek, ez lesz, amit legyőz.
Nem fordulhatsz meg, s nincs, ami fékezné
a száguldást, mert a benned lakó
ösztön, a vágy az újra, túl erős.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése