Húgomhoz
Nem volt egyszerű életünk, külön-külön se!
S ha mindent egybevetve együtt nézem,
azt kell mondjam, mégis, olyan átlag testvér
voltam, s te nekem, olyan átlag-testvérem.
A gyermekkor, a féltéssel, a féltékenységgel
olyan volt, mint bárhol lehet a világnak
bármely szegletében. Aztán, ahogyan teltek
az évek, hegyek, völgyek, tengerek álltak
köztünk azon a pár méteren, szobáink között.
Míg végül közénk szökött kilencvenhárom
novembere. A szomorú vasárnap. Nem tudom,
hogyan hittem valónak, kreált valóságot.
Hogy csak az én Apám hagyta itt e világot
aznap, dél felé! Meg hogy a mi anyánk
csak a Te anyád, és ezer Mi atyánk is kevés
lenne, vétkeid valamiképp enyhítse talán.
Ámde, a józan ész, vagy igazán nem is tudom,
mi volt. Tán a lassan tompuló fájdalom
(akkor eszem vette), eszmélt rá a valóságra.
Mint mikor felhők között a fény áthatol,
úgy világosodott meg elmémben a gondolat:
egy vérem vagy! Mostanra az egyetlen!
Miért kellene elvesztenem? A testvérem!
Bocsáss meg kérlek! Bocsásd meg nekem
ha olykor haragom, (tehetetlen) dühömben
gyengeségeden töltöttem ki! Látod, az évek
csak térdre kényszerültek mögöttem. Fogadom:
míg élek, jó testvérként szeretlek Téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése