Ősszel
Ősszel a lelkem elcsendesedik,
Búsan leveti elkopott gúnyáját,
miként a tölgy: vén ága mind, mint ázott
levéltelen, virágtalan alázat,
ki óvja, félti száraz gallyait.
Kapaszkodik múltjába rendületlen.
Emlékeiben megfojtaná a bánat,
ha nem ölelné csendes, néma hit.
Ősszel a lelkem elcsendesedik,
mert int az ősz, fagyos eső kopog
S az ősztől ősz hajam most még fehérebb,
Szemem reménytelen jövőmbe réved,
s a szél már rázza éltem ágait.
Korom vállamra nehéz kabátot ejt.
Cserzett bőröm felszántották az évek,
s az ősi rend bölcsen, csendre tanít.
Megőszült lelkem megalázkodik.
Nem jajdulok, bár törnek ágaim.
Panaszt sem ejtek, kín sincs arcomon.
Ha testem szédeleg, kapaszkodom,
de tűrve hordom, mert hitem segít.
Szívem lelassult, megértve végre,
Hogy kit szerettem s titkon volt nekem,
Felfelé tekint már, s imádkozik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése