Magány
Mint ragacsos mézga úgy nyúlik a csend
Csak a szürkülő alkony fénye dereng
S az árnyakon ringó gondolatok
Lágy puha rózsaszín álma imbolyog
Hallgatag vágyak éveket nyelnek
Csupán a kérges dohszagú percek
Kiszáradt rozsdás vasfoga serceg
Az ízekre rágott tegnapokon
Dérködös lidércek szárnyai lengnek
Fátyolos lomha vágyak integetnek
Rám lehelnek majd tovasietnek
Egy tétován sikló gondolaton
Hervadó napjaim bilincsbe zárnak
Odalöknek némán a gyilkos magánynak
Karmai mélyen a testembe vájnak
S vérkönnyek hullanak arcomon
Ülök az ágyon s nézem a csendet
A haldokló fény is csak némán reszket
Mint aki minden reményt már elvesztett
Tétován vibrál ablakomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése