Egybeforrva
Csak a gyertya halvány fénye imbolyog félve,
s a szoba falán árnyakat vet. Teljes a csend.
Az ágyon meztelen tested pihen, s én nézem,
ahogy álomba merültél, szerelmi csatáinktól
erőtlenül. Az imént még remegőn ölelő karod
most fejed alatt pihen, és szerelmes szavakat
halkan suttogó, forró csókkal számra tapadó
ajkaid szorosan zárt ketrece lett nyelvednek.
Én sem moccanok, hogy nehogy felébredj.
Csak nézlek, s újjaim lassan barangolják be
tested minden pontját. Magamba véslek. Hogy
ha szemem becsukom is lássalak, érezzelek
ezután mindig. Míg élek. Hallgatom egyenletes
lélegzeted. Óvatosan kelni akarok, hogy majd
rágyújtsak, de már utánam nyúlsz s halkan
súgod: Maradj! És gyorsan átfonod karjaiddal
derekam, mintha soha már nem akarnál egyetlen
percre sem elengedni. S mikor érzed, hogy én
sem akarok elmenni, újra álomba is merülsz.
Melléd s hozzád simulok megint, lassan hátad,
vállad simogatva, s ki tudja még, merre járhat
kezem, miközben halkan súgom: imádlak
Kincsem, mindenem vagy nekem! Bár tudom,
hogy alszol, de akarom, hogy érezd a karom
biztonságát még álmodban is. És hangom
kísérjen ott is. A gyertya elhalványul, s lassan
elalszik. Átölellek, kezem szívedre szorítod.
Most már a sötétben mi táncolunk lágyan
ölelve egymást e végtelen szerelmes éjjelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése