Kavicsok és szavak
(Hozzád...)
Didereg a fény a kihalt Duna-parton,
süt a nap, de beteg, bánatos,
talpam alá simul a kavics szótlan,
- nézd, gömbölyű és sárga...Hol van
a kezed, kérlek, melegíts, - szóltam.
Egykor a bánat a vaksötétbe vitt, s
a közönnyel olykor rokonná lett a hit,
de ma csillagokra forrva világítanak,
fölrajzolódnak a szavak, - mondani
nem kell, mert elvesztenénk a fonalat...,
úgyis érezni a késztetést, mely
mögött selymesen bújik meg a pillanat,-
ezek régi-új és szép emlékek,
őrzöm őket, - mint gyerekeinket őrizzük,
hogy ne haljunk meg végleg.
Most szederjes az este, álomba veszejt:
a novemberi köd a hétfőt betakarta,
s mint aki nem él: belezuhantam
ebbe a napba, és lásd...?
az eddig jajongó húr már lefogva, -
hát olts mindig vasárnapot a szürke
hétköznapokba; Szentendrén, Budán,
vagy egy füstös kávézóban, - és gyere,
gyere, ha feszül még út a lábaidban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése