Mikor utoljára sírtam...
(levél B.-nak)
Mikor utoljára sírtam: már nem volt fájdalom.
Két tenyerembe rejtettem el a bánatom.
Halkan sírt az Ég, csillagok fénye rám
hullott az éjben, s nem volt már talán
az Idő sem ott velem...
Tudtam: elveszít; - néha elképzelem:
ezerszer egyedül, múló időmre várok
szél-mosott partomon - már senkit nem találok.
Mikor utoljára sírtam: már fagyott volt minden
kívül, belül, - és jól tudtam: senki nincsen,
ki vigaszt nyújt az éjben, s mellém áll a bajban,
ki ernyőt nyújt felém majd a zivatarban.
Mikor utoljára sírtam: már minden könnyű volt.
Átölelt a múltam, de nem válaszolt,
ha kérdeztem, csak emléke melegítette át
a lélek tört szilánkjait és az éjszakát.
De, mikor utoljára sírtam: még átölelt a táj,
fátylával takart el a félhomály.
És nem látta senki:
egy könnycseppel lesz tele a tenyerem,
s, hogy benne olvad szét
minden emlék, - s az életem.
S, hogy minden így marad - már nem is fáj igazán...
csak sohase múlik... már sohase talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése