Szabolcsi Erzsébet

néha...

mint útszélen nőtt

bánatvirágok álma

mélykék nyarakon

mint pókhálóba

szőtt mosolyok vigasza

barna őszutón

mint elkárhozott

varjak lelke a hóban

vakhideg télen

úgy várnak némán

rügyre, tavaszra, fényre

sötét perceim