Opprobrium
Jó sors bosszúja vagy céltévesztett élet vigasza,
közelebb kerülnek a falak s távolodik a kijárat,
lassanként túl késő lesz,
eltévedek az egyforma napok labirintusában.
Fölösleges ennyi fény
mi látni enged mindent,
mit egykor elrejtettem;
a bőr már rég nem érzi
a nap melegét…
Lelkembe markolt az élet,
nagyot hasított önmagából,
nem láttam többé
sem földet, sem eget
örvénylő gondolataim fölött.
*
Kiléptem az utcára, keserűséggel karöltve
szégyenérzetbe burkoltan sajgott
minden vigasztalan könnycsepp
szótlanság oltotta el torkomban cigarettacsikkjét.
Megálltunk egy pad mellett,
hol két hajlott hátú öreg
fogatlan szájával a halál mantráját rágta.
„Az igazságot kivégezték a vakság nevében,
s nem jött el Isten megmenteni!”
— szólt valaki nevetve —
Bosch képzelete meg sem közelítette
az embertelen valóságot,
új remény fosztogatott a sarkon,
lyukas zsákokba talmi boldogságot dobálva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése