Juliusz Slowacki

Távolból


Elszakadtunk, messze vagy - mégis él az emlék,
Röpdös köztünk bánatunk, hószin tollu gerle,
S híreket hord. Jól tudom, mikor lépsz a kertbe,
S mikor veri fel a jaj szobád sûrü csendjét.

Tudom, mikor hull reád kínod, mint a hullám,
És a könny az emberek mely szavára önt el,
Látlak mint a csillagot, mely amott kigyúlván,
Rószaszínû könnyel ég, s kék szikraözönnel.

S bárha szemem el nem ér, s bárha messze estem,
Ismerem virágaid, házad és a fákat,
Alakodat, szemedet tudom, hova fessem,
S mely fák árnyán leshetem hófehér ruhádat.

De te nem tudsz tájakat rajzolni körébem,
Holdat ezüstözni rá, és hajnalodó fényt,
Nem tudod te a zeget földre tépni, s kéken
Tenni ablakom alá szétterülve tóként.

Aztán tavat és eget félbe vágni, nappal
Hegyfüggönnyel és zafir sziklasorral éjjel,
Holdvilággal kötni át - lengõ gyászszalaggal -,
S koszorúzni szirteket esõ üstökével.

Nem tudom, mily hegy fölött villog az a gyöngyszem,
Amit õrzõcsillagul szemeltem ki néked,
Nem tudod, hogy odatúl, valahol a ködben,
Két kis ablakfény dereng - s mily szépek e fények.

Én szeretem ezt a két csillagát a tónak,
Véresek, homályosak, így festi a távol,
Láttam õket tegnap, és látom újra holnap,
Bágyadt, bánatos tüzük szüntelen világol...

Te - a bolyongó fölött kihunytál örökre,
S bár nem látlak soha tán, hangunk messze szárnyal,
Elcsuklik, magasba csap, esdve, égbe szökve,
Mint párját csalogató, síró csalogánydal.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)