H. Nagy Gabriella : Megérte

 Megérte


Mondd, hogy megérte
mondd, hogy minden jó
s megérte az út,
és minden kanyargó
a szándék
az akarat
és a szobában a fény,
mely szemedben megmaradt,
a képzelet,
mi magávalragadt.
Mondd, hogy megérte
a szív dobbanása
a tárgyak bölcs némasága
megérte az a pillanat,
ahol az óra
nem szaladt,
megérte az összesimuló két váll
szüntelen kacagása,
a hulló cseppek
mosolygós koppanása...
...csak mondd,
mondd, hogy megérte...

Tornay András: nincs nagyobb csoda...

nincs nagyobb csoda
mint ahogy éjszaka születik az alkonyból
nincs nagyobb fájdalom
mint amikor felnőtt születik a gyermekből
nincs nagyobb öröm
mint ahogy tánc születik a magányból
nincs nagyobb szépség
mint amikor örökkévalóság születik a pillanatból
nincs nagyobb ünnep
mint ahogy igazság születik a kételyből

Makay Ida: Itt vagy egészen

Itt vagy egészen

Szüntelen gyötrő vízió:
az álom hínáros partján érted hívom
a sűsűlő sötétet,
s érted a hajnali fényt is,
amelyben égsz.
Itt vagy. Egészen itt.
s eltűnsz rezgő fényhullámokon,
mielőtt megérintenélek.

Gyulai Pál: Szeretnélek még egyszer látni

Szeretnélek még egyszer látni
     
Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

  Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Szabolcsi Erzsébet: Tükröm

   Tükröm

 

Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.
Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid.
A szilánkok felsebeznék gyenge bőrömet.
Felszedegetném mindet egyenként.
Óvatosan. Vigyázva, minél több szilánkot megtaláljak.
Összeraknálak. Pontosan összeillesztenélek.
Gondosan, alaposabban megterveznélek, elrendeznélek.
Ki ne maradjon valami. Kárba ne vesszen semmi.
Mozaiktükör. Üvegcserepekből, szilánkokból, sok-sok
szeretetből összerakva tükröm lennél újra.
Általam, véremből, gondoskodásomból újjászületve.
Tükröm, lelkem tükre.
Szivárványhártyamozaik.
Lélekvár.
Tükörtorony.
Tükröm, vigyázok rád.
Tükröm, te hideg és éles, meleg szavaimmal,
lázas kezeimmel tisztogatlak.
Csillogj örökké. 

 

Jagos István Róbert: Légy minden

 Légy minden

 

Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét;
otthon, mely a Mindenségtől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.

Thököly Vajk: Az utolsó virág hang

Az utolsó virág hang

 

Elhagyott csillag az égen,
Sötét felhők sűrűjében,
Se Nap, se Hold nem vigyázza,
Fényét folytja önmagába.

Magányos levél a szélben,
Hatalmas hegyek ölében,
Viharnak énekli dalát,
Esőnek mondja bánatát.

Tavasszal én még elhittem,
Hogy a nyárral örök lettem,
De már ősszel megroskadtam,
Hideg télbe belehaltam.

Utolsó virág a réten,
Szirmát veszti kis szívében,
Reménnyel tűnik a földbe',
Feltámad talán jövőre.

Kíméletlen nem lesz egy sem,
Ki elkísér csendben engem,
Az utolsó útra mentem,
Sírok bánatos lelkemben.

Fitó Ica: Nincs már olyan messze

 Nincs már olyan messze

 

Csendjébe burkolózik,
mélyen hallgat az est.
Vakvágányú vonat
ablakából nézek
elárvult, kietlen tájra.
Előttem fogyóban a sínek,
mellőlem az utastársak.
Hová vezet az út...
Vezet-e út még valahová...

Egy ideje már
bennem fészkel a válasz...
A párhuzamosok
a végtelenben összeérnek.
Nincs már olyan messze
az a végtelen.
Félek.
Ne siess előre az úton,
ne engedd el a kezem!
Nélküled mit sem érek.

Pilinszky János: Mi és a virágok

 Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedűl a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Németh Tibor: Fényt szeretnék

 Fényt szeretnék


Ott akarok élni, ahol a lélek él,
világom zajáról, nekem csak csend beszél,
hol a test öröme belső életet kér
s a fénylő öntudat
szívnek mutat utat.

Ott fogok majd élni, ahol a lélek él,
s felejtett hitekről csak a fohász beszél,
hol börtönébe zárt titkom rabláncon él
s a régi szerelmek
bekötözött sebek.

Szeretnék élni, hol léleknek nem lehet,
naponta kitépni másokért szívemet,
találjon rá a fény, és minden Istenek
ha lángol a remény,
hogy lelkem mégis él.

Rafael Alberto Vasquez: A szavak

A szavak


A szavaknak
saját élük van
Ezért tudnak oly tisztán sebet ejteni


(Dabi István fordítása)

Zágorec-Csuka Judit: Ha látlak

 Ha látlak

Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését, ha
veled vagyok, nem
félek a haláltól sem.

Sárhelyi Erika: Az önzetlenekhez

 Az önzetlenekhez 


Van, kinek tenyere ég felé néz,
de két szemét felvetni nem meri,
mert arcára konok szégyent idéz,
ha csak másnak kenyerét eheti.

S van, ki lehajol, tenyere meleg,
összezár a riadt kezek fölött,
úgy ad, hogy abba a föld is remeg,
és felpillant minden sorsüldözött.

Mert szemében nincs se vád, se kétség,
s a céda nyomort nem kéri számon,
csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég,
majd megy - s nem marad utána lábnyom.

Jagos István Róbert: Légy minden

Légy minden
 

 

Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét;
otthon, mely a Mindenségtől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.

Ágh István: Óhaj

  Óhaj

 

Lírai szenvedély híján üres a vers,
szerelem nélküli hasztalan az élet,
magára hagyott kisgyerek sírdogál
bennem, elvesztett játékai végett,
elgurult labdája miatt az egész
földkerekséget kellene megtalálnom,
s kezébe adni újra, hogy ne fájjon
hiánya, s játsszon, játsszunk költeményt.   

Zsefy Zsanett: voltál, leszel

 voltál, leszel

voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom

voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajzó méh...

voltál nekem
suttogó kertek virágos ágya
seholsincs világban
sehol sincs bűntudat
estike szőnyegén
suttogó árnyak
szavak, képek, sziklák
szelídség, indulat

vagy nekem
árvaság, szülém hiánya
tollam hegyére száradt gondolat
kavicsok között őrlődő büszkeségem
szótlanságba karcolt alkonyat

leszel tán
újra csepp a számon
hűsítő, édes, éltető
utolsó szó halotti imámban
de lehet csak sóhaj
ami még menthető

Arany-Tóth Katalin: Téged kereslek

  Téged kereslek
    

Lábaim előtt csörgő falevél,
a sápadt ősz, szép álmokról mesél.
hűvös szellő kavarja az utca porát,
betakarja testemet a meleg kabát.
Csak a lelkem fázik nem vagy velem.
Nélküled a lét, üres gyötrelem...

Az öreg téren lassan lépkedek,
jönnek velem szemben az emberek.
Téged kereslek minden szelíd mosolyban,
Téged kutatlak minden lágy mozdulatban.
Messze vagy most, nem láthatlak. Még nem
de várlak a sóhajban, a percben...

Gondjaim közt előbukkan arcod,
s egyre erősebben hallom hangod.
Átölelsz az emlékek gyöngy-varázsában,
s boldogság ébred szívemnek otthonában.
Lágyan elringat az emlékezés.
Hiányod, lelkembe karcokat vés.

Orbán Balázs: Adj egy percet...

 Adj egy percet...

Adj egy percet a csendnek,
Végre üvölthessen benned,
Tanítsa jó modorral,
Hogy kell embernek lenned!

Adj egy percet a csendnek
S ne másnak: az embernek
Ősi szálait fondd újra
Kemény szövetté: a lelket!

Adj egy percet a csendnek
És hallgasd, hogyan serceg
Benned hangja, fájón
A tűnődő őrületnek.

Vajda János: Húsz év múlva

 Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen... 

Kormányos Sándor: Találkozások

 Találkozások

Ma találkoztunk a fák alatt,
s én megkérdeztem, mért vagyok
állandóan szomorú, de ő
kinevetett, és otthagyott.

Csak kacagása hallik vissza
hozzám, míg állok ostobán,
a kölyök, ki voltam, elszaladt

Zefy Zsanett: Titok

 Titok 


Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.

Mintha benne ringna
csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt
pihenős időben.

Így születik mennyből
világnak a dallam,
később lelkében szól,
már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől
minden pitymallathoz,
keserű gyermekkor
akkordokba sajdul.

A hang csendesül,
majd befelé fájul,
hasítása siklik
billentyűk soráról,
és átível rögtön,
hogy simítsa az égre
a csodát, hogy a mát is
végleg megigézze.
Azt, amit később
soha meg nem hallhat,
de siketen is él még
benne minden dallam,
s 'hogy szaporázza sorát
táncoló jegyeknek,
oda-vissza téved
sejtekből az ének.

Nem tudja - tán érzi -,
örök lesz e szépség,
holta után is
maradó dicsőség.

Még álmodik pár évet
fülének zenéről
emlékek idézte
újabb szerzeménynek,
kioldva szívéből
legsötétebb titkát,
a csendből szórja szét
harmóniák szirmát.

Robert Graves: Mi a szerelem?

 Mi a szerelem?

 Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

Talán a lét legelső vad csatája,
Elérni önmagunk szélső határát,
S néhány óránk csodás mindentudása?

Vagy mi még? Eredendő látomás,
Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
S a haláltól vár gyors feloldozást?

(Somlyó György fordítása)

Dobrosi Andea: Évszakok krónikája

 Évszakok krónikája

Máglya a nyár,
az ég gomolygó füstjel,
redőny a hold,
bevonva könnyezüsttel;

őszhálón zsong a nap,
pók zsákmánya cseng,
bolyong a csók, az árny,
elmereng a rend;

ködcsipkét hord a tél,
csípős csend ropog,
egymásba fagynak
elnémult mondatok;

göcsörtös ág leng
jégvirágréteken,
tavaszszellő ring -
félszárnyú szerelem...

Gáspár András: Vágy

 Vágy


hadd legyek gyermek újra én
gondtalanul játszani tudón
elbújva kuckóm rejtekén
és nevetni szívből gurulón

Somogyváry Gyula: Lenéznek rám az égi csillagok.

 Csillagok alatt


Lenéznek rám az égi csillagok.

Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.

Milyen jó a csillagoknak!

A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.

Tóth Árpád: Derűt dalolnék...

 Derűt dalolnék...


Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál szinekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...

Reichard Piroska: Sóhaj

 Sóhaj

Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.

Hajnal Anna:Ma

Ma


Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Szabolcsi Zsóka

Lyukas zsebű senki vagyok,
de virágokból szőtt álmok közt terelgetem
hétköznapjaim bárányfelhőit.

Zengő zivatarban barlangba búvok,
napsugaras nyárban friss forrásvízzel hűtöm forró homlokom.
Kapkodok szálló hópihék után,
s pillangószárnyon csapongnak gondolataim...

Szeretem megörökíteni azt, ami tetszik nekem,
képpel, hanggal, verssel.
Talán néha sikerül... ilyenkor jó élni...

Dabi István: (...)

(...)

a párnám alá rejtettem
az álmaimat
hogy el ne olvassa senki
az agyamban rejlő gondolataimat

csak a halálom után
kúsznak majd elő
megdermedve félholtan
és eltűnnek az égen
mint a köd
a meleg nyári napon